Egy életem, egy halálom! Szoktuk ezt mondani, amikor az életünk során valamiben egy nagy-nagy elhatározásra jutunk.

Pár nappal ezelőtt egy kisgyermek meghalt, s a halálával hozzásegített egy másikat az élethez.

Bizonyára sok újságcikk emlékezik meg az eseményről akár orvosi szenzációként, akár egyfajta aggódás után megkönnyebbülésként.

Nem olvastam utána, de én elsősorban a tiszteletemet és elismerésemet szeretném kifejezni ezzel a bejegyzéssel az elhunyt kisgyermek szüleinek.

Döntésükkel példamutatóan olyan lelkierőről és humánumról tettek tanúbizonyságot, mely még mélyebb részvétre indít.

Innen, ismeretlenül is együttérzésemet fejezem ki gyermekük halála miatt, s kívánom, hogy az élet bizonyítsa nekik, jól döntöttek.

Annak pedig, aki az ő gyermekük halálának "köszönhetően" kapott egy esélyt az élete folytatására, bizony valószínűleg mindig eszébe fog jutni, hogy volt valaki, akinek a szülei meghozták azt a nemes döntést, amivel az ő továbbélését lehetővé tették.

Ugyanakkor nem lehet az új szívvel a további életre lehetőséget kapó kislány édesanyjáról sem megfeledkezni. Hisz olyan heroikus küzdelmet kellett folytatnia, olyan lelkierőről kellett nap mint nap tanúbizonyságot tennie a kislánya mellett, hogy az bennem szintén azt fogalmazta meg: le a kalapot előtte.

Mindkét gyermek szüleinek kívánom, hogy őrizzék meg emberségüket, őrizzék meg azt a mások iránt is megnyilvánuló szeretetüket, amivel egy egész országnak példát tudtak mutatni.

Köszönöm.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.